Ez az élményem egy rémálom + ámokfutás, azaz rémámok futás volt. Természetesen mindenki, aki legalább egyszer szeretné látni élõben Michael Jacksont, nagyképûnek tart, de higgyék el, ezt a szakmát, a protokollt, akkor lehet jól csinálni, ha "darab-darab", minden vendéget emberként, vendégként kezelünk. És hát ebbõl a szempontból nem egy kristálytisztán rendezett és fegyelmezett vendégségrõl volt szó.
A programot szervezõ cég vezetõje, Frank Tamás keresett meg (addig is többször kért már kisebb-nagyobb segítséget programjaihoz) azzal, hogy az énekes, mielõtt vagy mialatt forgatják budapesti klipjét, valamennyire meg akar ismerkedni a várossal. Természetes dolog, hogy felkínálták neki a Parlament épületének megtekintését is. Mint minden olyan vendég esetében, akit nem a Külügyminisztérium vagy más tárca szervez, a Parlamenti Örségtõl engedélyt kell kérni, addig én sem mertem vállalni semmiféle programot. A vendég nemzetközi hírnevére tekintettel természetesen az engedélyt megkaptam. Mivel azonban tudtam, hogy az extravagáns énekes minden lépését ezer sajtóorgánum követi, és a sajtó, mint tudjuk, az egyes számú hatatom az egész világon, megkérdeztem a kabinetfõnök urat, hogy esetleg nem akarják-e valamilyen formában a Kormány publicityiéhez ezt az eseményt felhasználni. Nyár lévén a miniszterek jó része szabadságát töltötte, de az ötletet megköszönve kijelöltek egy, éppen Budapesten levõ minisztert.
Minden vendég fogadásakor a legkisebb részletet is elõre tisztázni kell. Nem csak Michael Jackson miatt tettem tehát gondos lépéseket. Megbeszéltem a villanyszerelõkkel (emlékszem, Bósza Sanyi volt aznap az ügyeletes), hogy a VI-os kaputól - ahova a vendéget vártuk világítson ki, fõlépcsõ, déli társalgó, ülésterem, kupola, északi társalgó.

Tudtam, hogy csak fél óra áll majd rendelkezésre, ezért nem akartam rohanásban megmutatni a nem a fõ útvonalra esõ öntöttvas oszlopos melléklépcsõházat, sem a hideg-rideg elegáns delegációs termet, sem az üléstermek mögötti folyosón a különleges, hármas gótikus boltívvel záródó mennyezetet.
Michael Jackson érkezése elõtti héten írásban is leadtam a program szervezõjének, hogy milyen adatokra van szükség: például az érkezõ gépkocsik rendszámára - ezek nélkül be sem hajthatnak a térre. Emlékeznek, a 90-es évek elején valami õrült az északi oldalon az épület mellett bombát robbantott, és akkor megerõsítették a tér védelmét, azóta van lánccal körülvéve a járdák mentén, azóta áll egy-egy sorompó a tér északi és déli végén, ahol éjjel-nappal egy-egy õr áll. Szegényeim hóban, fagyban, hõségben figyelik a számítógéppel, kamerával vezérelt sorompót, és naponta vagy százszor keverednek vitába azokkal, akik ezt nem értik, és mégis be akarnak jönni gépkocsival. Aztán szükség volt természetesen az énekest kísérõk nevére, ha van testõre (és hát természetesen több is van), akkor a fegyverük számára, típusára, a lõszer számára, és - mert ez még mind semmi a kísérõ sajtósok névsorára. Szegény Frank Tamást kiverte a verejték, de megértette, hogy nem kényeskedésbõl kérek tõle ilyen adatokat. Azt nem mondhatom, hogy azonnal, de a vendég érkezése elõtti napon végül is sikerült mindent megadnia, kivéve természetesen a sajtónévsort. Ezt úgy hidaltuk át, hogy mivel Michael Jackson egész budapesti tartózkodására "press" feliratú kitûzõt adtak ki a sajtó képviselõinek, ennek a mintáját adtam le én is a Parlamenti õrségnek azzal, hogy akin ilyen van, azt engedjék be. Aki nem járatos ebben a kérdésben, elmondom, hogy ilyenkor ezen a kitûzõn nyomtatva rajta van az érvényességi ideje, a program megnevezése, és pecsét is van, tehát nem lehet visszaélni vele.
Azon gondolkodtam, hogy ha az egész program csak félórás lesz is, netán kér egy pohár vizet, szóval készülnöm kellene valahogy erre is. A Taverna adott egy felszolgálót, aki egy tálcán pár pohár narancslét fog tartani ott, ahol mondom. Mert hát annyira éreztem, hogy nem lesz teljesen sima a "háznézés" (ez a szakzsargonja a Parlament látogatásának).
Öt órára vártuk Michael Jacksont a Parlamentbe. Híre ment persze ennek a programpontnak, így már kora délután kíváncsi és észbontóan lelkes lányok álltak a járdát határoló lánc mellett, egyet-egyet sikítva örömükben, hogy majd most. Majd most meglátják! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam át még én is reggel, hogy mit vegyek fel.

Négy órakor megérkezett a miniszter, akit igyekeztem megnyugtatni, hogy minden rendben lesz: világítás meg minden. Természetes, hogy végigjártuk, merre fogunk menni. Megbeszéltük, hogy a fõlépcsõ tetején várja a vendéget, addig én fogom felkísérni, és közben beszélek a látnivalókról, a Ház történetérõl, tehát ami idõben belefér. A felszolgáló fiúval megbeszéltem, hogy ha feljöttünk a kupolába, és átmentünk a déli társalgón át az ülésterembe, utána álljon ki a társalgó és a kupola közé, hiszen arra jövünk vissza, és ha kell, ott megkínáljuk a vendégeket egy pohár üdítõvel. Fél ötkör lementem a kapuba. Akkorra a lányok a téren már valódi extázisig fokozták izgalmukat, minden áthajtó államtitkári Passat vagy Audi autónak sikongattak.
A sajtó érkezett elõször. Lehettek vagy százan, de ezernek tûntek, kamerákkal, fényképezõgépekkel, állványokkal, lámpákkal, szatyrokkal, mobiltelefonokkal, szóval ahogy a filmeken lehet látni. Az Õrség természetesen megerõsítette a VI. kapu vigyázását, hogy minél gyorsabban bejussanak a sajtósok - gondolják el, mindenki egyenként be kellett hogy tegye az átvílágító szekrénybe a cuccát, át kellett hogy menjen fémtárgyai nélkül a mágneskapun. Ha valakinek becsengett, akkor természetesen vissza, aprópénz ki a zsebbõl, újra át, értik. Azt hittem, hogy aki beért, fel fog rohanni, hogy az ülésteremben minél jobb helyet foglaljon el - végre egyszer a képviselõk helyén ülhettek volna. De nem! Természetesen mindenki azt akarta lefotózni, ahogy a sztár kiszáll az autóból, ahogy belép a kapun, szóval mindent. Tehát, képzeljék el, a keskeny kapualjban a mágneskapu és a szekrény, négy õrkatona, egy íróasztal, én és sajtósok ki-berohangáltak. Ezért - biztos, ami biztos - beálltam az ajtóba, hogy el ne keveredjek, ha érkezik a vendég. Öt órakor fel is tûnt a téren egy kisebb autót követõen egy hófehér, nagyon hosszú nyújtott limuzin, mögötte még két mikrobusz meg egy kisebb autó, de hát Istenem, nagy a biztonsági kíséret. A kisebb autó fordult elõször a kapu elé, kipattant belõle négy igen nagy ember, igazi testõr fazonok. Másodperc alatt kikérdeztek, ki vagyok, mi a nevem, nekik is fontos volt tudni, ki az a személy, aki kísér, hogy tudják, merre kell menni - akkor még nem is sejtettem, mennyi eszük van! Odagördült a hófehér kocsi, felvettem bájos mosolyomat, nyúlok az ajtaja után, hogy kinyissam, bam-bam, kirontott abból is vagy hat testõr, és ruhásszekrény méretû hátukkal egy maximum egy méter széles kis ösvényt csináltak a másfél méternyi járdaszakaszra a kocsitól a kapuig. Tehát képzeljék el, a kapun kívül tipródott vagy harminc sajtós, a bejáratot én álltam el, mellettem pedig az útpadkáig a mini ösvény a body guardok között.

Odaért a mikrobusz. Fürallefelle - ahogy felénk mondják - megint mosolyogtam (természetesen a mikrobusz ajtaját már meg sem kíséreltem megfogni, mert még lelõnek!), nyílik az ajtó, bent sötét, és kilép egy kamerás férfi. Odaállt az ösvényre, jóformán közém és az útpadka közé, kicsit sasszéznom kellett, hogy látszódjak, az egyik testõr elõre is húzott, megint mosoly, és kiszáll a mikrobuszból - egy vékony kis nõ, hétköznapi külsõ, semmi sztárallûr. Félreállt, már ahogy tudott, és akkor - újabb mosoly persze - kiszállt Õ, a sztár, és a liliputi termetû, ismert magyar származású színész. Michael Jackson úgy lépett le a mikrobuszról, mintha egy tál forró víz lenne elõtte, közben fekete bõrdzsekijét összehúzta, mindkét kezével arca elé emelete a gallér két oldalát, fekete kalapját mélyen a fekete napszemüveg mögé rejtett szemébe húzva osont - igen, ez a jó kifejezés -, osont be a kapun, esküszöm, mint aki lopni megy. Én ott mellette igyekeztem maradni, köszöntem, és beszéltem, beszéltem, már vagy fél perce, mire észrevett. Természetesen nem fogott kezet (mániákusan fél minden fertõzéstõl), ezért én sem nyújtottam a kezem, az igazat megvallva, nem is igen tudtam volna, mert hol elõtte voltam, hol mellette, hol egy sajtós ugrott át a hátamon. Így értünk el a fõlépcsõ aljáig, az elsõ tíz méteren tehát túl voltunk. Itt a sajtó egy lélegzetvételnyi idõre engedett a szorításból, ugyanis rohantak fel, hogy szembõl fotózzák, ahogy a sztár felvonul.
Akkor már a pici embert és a vékony nõt kézen fogta - természetesen ezzel egy kicsit távolabb kerültem, de mivel egy lépcsõfokkal elõttük voltam, valami kis kommunikáció mégis sikerült, tudtam vagy három mondatot egyfolytában úgy elmondani, hogy láttam az arcán: figyel! Sõt, válaszolt is: "Szép ez a lépcsõ, ilyen lesz a legközelebbi házamban!" Összesen ennyit szólt. Görcsbe rándult addig sem teljesen sima idegrendszerem - hiszen megteheti!

Végre felértünk a lépcsõn, a miniszter úr kézfogással köszöntötte, a sztár fehér kesztyûs kezét kicsit félénken szintén odanyújtotta. A miniszter egy pár szót szólt hozzá - nem tudom mit, mert akkorra már a sajtó gyûrûje ismét a perifériára lökött. A testõr meg váltig engem szólongatott, hogy menjünk már, vezessek. Mint a rajzfilmeken, hosszúra nyújtott karral áttörtem a sajtót, és a miniszter úr karját megérintve próbáltam jelezni neki, hogy merre is próbáljon jönni. A testõrök egy-egy lépésnyi utat mindig tudtak vágni a sûrûjében. Mivel a miniszter úrral ketten mentek, mögöttük maradtam. A sajtó valami csodás osztódás folytán már megtöltötte a kupolát, a társalgót, az üléstermet is.
Biztosan látták már a televíziós közvetítésekkor, hogy az ülésterem szektorai között egy kövér ember is nehezen fér el, kettõ átlagos meg már sehogy, nagyon keskeny a lejáró. Elöl mentem én, a mûvész a liliputi színésszel, aztán a miniszter, és közben pár testõr. A sajtó jeles képviselõi - többnyire külföldiek - az üléseken taposva ugráltak elõre. Akkor már majdnem sikongattam - ezt teszik az én Parlamentemmel! A patkóban még egy-két szót elmondtam én is a teremrõl, majd Michael Jackson felment az elnökségi pulpitus elõtt álló egyszemélyes pódiumra, tudják, ahonnan az országgyûlési bizottságok elnökei beszélnek, ahonnan a köztársasági elnök szól a képviselõkhöz, ahonnan miniszterelnökök tartják expozéjukat. Ott az énekes karjára vette a törpe színészt, aki lelkesen lekapta fejérõl a sapkáját, és pici hangján a következõket mondta: "A magyar nép üdvözli Michael Jacksont! Éljen Michael Jackson! Köszönti õt a magyar nép!" A testõr is megérzett valamit a helyzet lehetetlenségébõl, és noszogatott, hogy menjünk tovább.
A terem tele sajtósokkal, nekünk meg azon a keskeny lejárón kell visszamennünk. Meg kell hogy mondjam, a body guardok nagyok voltak - most nemcsak fizikailag, teljesítményileg is! - alig tíz perc alatt ki tudtunk menni a terembõl, vissza a társalgón a kupolába. Nem tudom, hogyan csinálta, de a felszolgáló fiú ott állt az oszlop mellett - és a sajtósok nem lökték fel, nem itták le az üdítõt, bár a srác fehér volt, szemmel láthatólag kimerült -, gondolom, nagyon nehéz perceket élt át addig, míg meg nem jelentünk. Akkor egy kedves kézmozdulattal megkérdeztem Michael Jacksont, kér-e egy narancslét. "Köszönöm" - és mentünk tovább.

Szerettem volna a másik társalgót is legalább megmutatni, bár szerencsétlen vendégünk csak azt láthatta, ami fent van, mert a vastag embergyûrû miatt a szõnyeget sem (békésszentandrási, Európa legnagyobb kézi perzsa szõnyege, 21x7 méter, egy darabból készült, az északi társalgóban kék a színe, hiszen ez a felsõház társalgója volt, az arisztokrácia kék vére, a déli társalgóban ugyanolyan, de piros), nos, ezt sem mesélhettem el Michael Jacksonnak. A testõrök jelezték, hogy "ennyi!", így a miniszter úr és én is lekísértük a kapuig, beszállt a mikrobuszba, és el.

Õszintén megmondom, hogy azonnal berohantam a szobámba, lerogytam, elszívtam egy cigarettát, meg még egyet, aztán mentem csak körbe, hogy megköszönjem az õrségnek, a villanyszerelõnek, a gondnoksági ügyeletnek, szóval, ahogy szoktam. Életem legeredménytelenebb és legzûrösebb programjának tartottam az elmúlt negyven percet.
És most jön a meglepetés: másnap reggel felhívott a program szervezõje, hogy Michael Jacksonnak annyira megtetszettt a Parlament, hogy ma, teljes inkognitóban, abszolút sajtó nélkül, szeretne újra eljönni, hogy csak õ és én. Lám, mégis érdemes élni, valami mégis "átment"! Egész nap félóránként kaptam az újabb idõpontokat, hogy mikor jön, este hétkor aztán kölcsönösen lefújtuk a dolgot, Tamással, de akkor is: emlékezett, és akart jönni!