Már hónapokkal korábban beharangozták az eseményt, amit minden Rajongó, sõt a közvélemény is nagy érdeklõdéssel várt. Az érdeklõdést mi sem bizonyítja jobban, minthogy Michael Jackson lett a több, mint 100 éves Oxford Egyetem legnépszerûbb vendége. Csak elõvételben kb. 20.000 ember szeretett volna jegyet venni, viszont a szabályok szerint csak az egyetem hallgatói lehettek személyesen is jelen.

M.J. ezen az estén 20:45-kor érkezett meg az Oxford Unionba. Érkezését eredetileg 18 órára tervezték, de egy váratlan orvosi ellenõrzés (mivel nyilaló fájdalmat érzett törött lábában) áthúzta a számításokat.
Barátainak Uri Gellernek és Shmuley Boteach rabbinak társaságában érkezett M.J. az Oxford Unionba, ahogy várható volt. Mély tartalmú és megható beszéde megíndította hallgatóságát.

"Köszönöm, teljes szívembõl köszönöm, kedves barátaim a szeretetteljes és lelkes fogadtatást, amellyel üdvözöltek, és köszönöm az Elnök úr szíves meghívását, amelyet megtiszteltetés volt számomra elfogadni. Szeretném kifelyezni külön köszönetemet neked Shmuley, aki 11 éve tevékenykedsz itt, Oxfordban, mint rabbi.

Te és én keményen dolgoztunk, hogy létrehozzuk a Heal The Kids alapítványt, ugyanúgy mint amikor könyvünket írtuk a gyermeki tulajdonságokról, és munka közben egy igazi jóbarátra leltem benned. És Toba Friedmannek - a Heal The Kids szervezési igazgatójának - is szeretném megköszönni, aki visszatért az alma materbe ahol, ............, ugyanúgy, mint Marilyn Piels, aki másik fontos tagja a Heal The Kids csapatának.

Megható olyan helyen elõadást tartani, ahol olyan jelentõs személyiségek, mint Teréz Anya, Albert Einstein, Ronald Reagen, Robert Kennedy és Malcolm X is megfordultak már. Hallottam hogy Kermit a béka is megjelent itt egyszer, és én mindig egyetértettem Kermit üzenetével, hogy nem könnyû zöldnek maradni. Biztos vagyok benne, hogy Õ sem találta egyszerübbnek itt állni, mint én.

Ahogy ma körülnéztem Oxfordban, nem tehetek róla, de most tudatosult bennem ennek az intézetnek a fenségessége és nagyszerûsége, nem is beszélve arról, hogy ezeken az utcákon csodálatos elmék jártak évszázadokon át.

Oxford falai nem csak a legnagyobb filozófusokat és tudósokat nevelte ki, de útjára bocsátott néhány, a gyermek irodalom nagyon kedvelt egyéniségeit J.R.R. Tolkientõl C.S. Lewisig.

Ma, tiszteletemet tehettem Krisztus Templomának ebédlõtermében és láthattam Lewis Carroll Aliz Csodaországban c. mûvét hallhatatlanul, festett üvegablakon megörökítve.

És még egyik amerikai honfitársam a szeretett Dr. Seuss is kitüntette ezeket a termeket majd elment, hogy otthagyja kézjegyét gyermekek millioinak képzeletében.

Úgy érzem, azzal kell kezdenem, hogy felsorolom képesítéseimet.

Bariátaim, nem állítom, hogy egyetemi végzettségem van mint más elõadóknak, akik itt beszéltek, de az õ jártasságuk is csekély a moonwalkban, és mint tudjuk, Einstein különösen rossz volt ebben.

De állíthatom, hogy több helyet és kultúrát ismertem meg, mint amit az emberek többsége valaha is látni fog. Az emberi tudás nemcsak pergamen tekercsek könyvtárnyi mennyiségét jelenti, de magába foglalja azt a hatalmas ismeretanyagot is, amely az emberi szívekbe van írva, az emberi lelkekbe van rajzolva, és az emberi szellembe van vésve.

És barátaim, annyit harcoltam viszonylag rövid életem során, hogy még mindig nem tudom elhinni, hogy csak 42 éves vagyok. Gyakran mondom Shmuleynak, hogy lélekben már biztosan legalább 80 éves vagyok, és ma este ráadásul egy 80 éves módjára is járok.

Kérem, hogy hallgassák meg üzenetemet, mert amit ma ell kell mondanom Önöknek az emberiség és a bolygó számára is gyógyulást hozhat.

Isten kegyelmébõl, szerencsém volt elérni mûvészi és szakmai vágyaimat életem korai szakaszában.

De ezek barátaim, ezek eredmények, és egyedül az eredmények nem azonosak azzal, aki vagyok. Valójában a nevetõs öt éves, aki rászabadította a Rockin Robint és a Bent a csodáló tömegekre nem ugyanaz a fiú a mosoly mögött.
Ma este nem mint egy pop bálvány jöttem Önök elé, hanem sokkal inkább, mint egy nemzedék példánya, azé a nemzedéké, amely már nem tudja mit jelent gyereknek lenni. Mindannyiunkat meghatároz a gyerekkor. De engem a gyerekkor-nélküliség határoz meg, és hiánya annak a becses és csodálatos idõszaknak, amikor játékosan bolondozunk és ügyet sem vetünk a világra, a szülõk és rokonok imádatában sütkérezve, ahol legnagyobb problémánk a tanulás a hétfõ reggeli helyesírás tesztre.

Önök, közül akik ismerik a Jackson 5 történetét tudják, hogy a nagyon érzékeny, ötéves korban kezdtem el szerepelni és azóta is azt csinálom. Soha nem hagytam abba a táncolást és az éneklést. De mialatt szerepeltem és zenét alkottam - tagadhatatlanul legnagyobb örömeim maradtak -, mikor fiatal voltam mindennél jobban szerettem volna hétköznapi fiú lenni. Búvóhelyet akartam építeni a fára, vizibomba csatákat vívni, és a barátaimmal bújócskát játszani. De a sors mást írt elõ számomra és csak irigyelhettem a nevetést és játékot, ami úgy tünt körülöttem van. Szakmai életemtõl nem volt elszakadás.

De vasárnaponként a Jehova Tanui misszióját teljesítettük. És akkor láthattam más emberek gyermekkorának csodáit.

Mikor már hires voltam álruhát öltöttem, parókát, szakállt és szemüveget tettem fel és a napot Dél-Kalifornia külvárosaiban töltöttük ajtóról ajtóra kopogtatva vagy a bevásárló sétányokon róttuk a köröket az Õrtorony magazint terjesztve.

Szerettem azokban a hétköznapi külvárosi otthonokban megjelenni és látni a pokróc csomókat, a La-Z-Boy karosszékeket, ahogy a gyerekek Monopoly-t játszanak bennük, nagymamákat gyerekekre vigyázni, és mindazokat a csodálatos, hétköznapi és és mégis csillogó mindennapi élet jeleneteit.

Tudom, sokan vitatnák, hogy ezek nem nagy dolgok. De engem megbabonáztak.

Úgy gondoltam, csak nekem volt az az érzésem, hogy nem volt gyerekkorom. Hittem, hogy valójában csak nagyon kevesen vannak, akikkel ezt az érzést megoszthatom.

Mikor nemrégiben találkoztam Shirley Temple Black-kel - a 30-as 40-es évek egyik nagy gyereksztárjával -, elõször semmit nem mondtunk egymásnak. Egyszerûen együtt sírtunk, hogy megoszthatta velem fájdalmát, amit közeli barátaim Elizabeth Taylor és Macaulay Culkin is ismernek.

Nem azért mondom ezt el Önöknek, hogy elnyerjem rokonszenvüket, hanem hogy rámutassak, nem csak a hollywoodi gyermeksztárok szenvednek a nemlétezõ gyermekkor miatt.

Ma ez egy általános, katasztrófális jelenség. A gyermekkor a modern életforma áldozata lett. Számtalan gyerek van körülöttünk, akiknek nem adatik öröm, akiknek nincsenek jogaik, akik nem tudják mi a szabadság és nem tudják milyen gyereknek lenni.

A mai gyerekek arra vannak kényszerítve, hogy minél elõbb felnõjenek, és ezt az idõszakot gyermekkorként jellemezni nem könnyû, átvezetik õket a felnõttkorba minél elõbb. És ebben az estben én vagyok a legjobb példa.

A miénk egy olyan nemzedék, amely tanúja volt a szülõ-gyermek szövetség eltörlésének.

Pszichológusok könyvek garmadáját adják ki, amiben azt részletezik, hogy milyen romboló hatással van a gyermekek lelki és szellemi fejlõdésére, ha megvonják tõlük a feltétel nélküli szeretetet.

És ezen nélkülözés miatt túl sok gyerekünk neveli fel saját magát. Szüleiktõl, nagyszüleiktõl és más rokonaiktól egyre távolodva nõnek fel, és a nemzedékeket összeláncoló láthatatlan kötél egyszercsak felbomlik.

Ez a tény egy olyan nemzedéket hozott létre - nevezzük "O" generációnak -, amely a stafétát az "X" generációtól vette át. Az "O" nemzedéket azok alkotják, akiknek a külsõségek, a siker, a jó autó és a divatos öltözék számít, de fájdalmas üresség lakozik bennük.

Mellkasunk üressége, bensõnk meztelensége, lényegünkben az az ûr a helye a dobogó szívnek és a szeretetnek.

És nemcsak a gyerekek szenvednek. A szülõk legalább annyira.

Minél jobban fejlesztjük gyerekeinben a kis felnõttet, annál jobban távolodunk el önmagunk gyermeki tulajdonságaitól, és annyi szó esik arról, hogy felnõtt korunkban érdemes megtartani önmagunkban a gyermekit.

A szeretet, Hölgyeim és Uraim, az emberi családok legbecsesebb öröksége, legértékesebb hagyatéka.
És ez egy olyan kincs amit nemzedékrõl nemzedékre át kell adni.

Az elõzõ korokban élõknek nem volt meg ez a jólét, amiben most mi élünk. Nem volt elektromosság, a gyerekeiket kis, fûtetlen házakba zsúfolták be. De azok az otthonok mégsem voltak sötétek és hidegek. Beragyogta õket a szeretet és biztosan befûtötte õket az emberi szív melege.

A szülõk még nem kábultak el a luxus és pozíció utáni vágytól és így életükben elsõbbséget biztosíthattak gyermekeiknek.

Mint mindannyian tudják, országaink elszakadtak egymástól, azért mert Thomas Jefferson "minden embert megilletõ egyenlõ jogokra" hivatkozott.

És míg mi amerikaiak és britek megvitathatjuk állításainak igazságosságát, addig, soha senki nem beszélt a gyermekek alapvetõ jogairól , és a gyermeki jogok fokozatos lepusztulásáról, amely világszerte veszélybe sodorja a gyermekkori boldogságot és biztonságot.

Ezért ma este szeretném indítványozni, hogy minden otthonban függesszük ki a "Gyermekek Egyetemes Jogait":

- a szeretet joga, anélkül, hogy harcolni kéne érte
- az oltalmazottság joga
- az értékesnek érzés joga, még akkor is ha nem hoztál magaddal semmit errre a világra
- a meghallgatottság joga
- az estimese hallgatásának joga, anélkül, hogy a hírekkel vagy az esti sorozattal kéne versengeni érte
- a tanuláshoz való jog, anélkül, hogy az iskolákban lövedékeket kelljen kerülgetni
- a csodálathoz való jog (még akkor is, ha az arcot csak egy anya tudja szeretni)

Barátaim, minden alapvetõ eberi tudás, az ember kezdeti öntudatra ébredése mindannyiunk számára a szeretet megnyilvánulását kell hogy jelentse.

Mielõtt tudnád, hogy vörös vagy barna hajad lesz, melyik vallást követed, tudnod kell, hogy szeretnek.

Körülbelül 12 évvel ezelõtt, mielõtt a Bad koncertkörutat megkezdtem egy kisfiú jött el hozzám a szüleivel. Rákos volt és elmondta nekem, hogy mennyire szereti a zenémet és engem. Szülei elmondták nekem, hogy már nem sok ideje van hátra, bármelyik nap eltávozhat és én azt mondtam neki: "Nézd, három hónap múlva a városodban, Kansas City-ben lépek fel. Szeretném, ha eljönnél az elõadásra. Neked adom ezt a dzsekit, amit az egyik videoban viseltem." Tágra nyílt szemekkel kérdezte tõlem "Tényleg nekem akarod adni?" Azt akartam, hogy tartson ki. Hát azt mondtam neki "Amikor eljössz az elõadásra szeretném, ha rajtad lenne ez a dzseki és ez a kesztyû". És neki adtam az egyik strasszköves kesztyûmet - amit elõtte még soha senkivel nem tettem meg. És nagyon boldog volt, a mennyekben érezte magát. De talán már túl közel volt a mennyországhoz, mert mire megérkeztem Kansasbe, meghalt, szülei a dzsekiben és a kesztyûben temették el. Mindössze 10 éves volt.

Isten tudja, én tudom, hogy mindent megtett hogy kitartson. De amikor meghalt legalább tudta, hogy nemcsak a szülei szerették hanem egy távoli idegen, én is szerettem.

És ezzel tudta, hogy nem jött egyedül erre a világra és nem is egyedül hagyja azt el.

Ha úgy érkezel ide, hogy tudod szeretnek és ugyanennek tudatában hagyod el ezt a helyet, akkor a két esemény közötti történésekkel könnyen meg lehet birkózni.

Egy tanár lehet hogy megbuktat, de nem érzed bukottnak magad; egy fõnök talán kifacsar, de nem leszel kifacsart; egy ügyes harcos talán legyõz, de te akkor is diadalt aratsz.

Miért nem gyengíthet meg egyik sem? Mert szeretve vagy. A többi csak csomagolás.

De ha nincs olyan emléked, hogy valaha is szerettek, akkor arra ítéltettek, hogy keress valamit a világban amivel feltöltõdhetsz.

De nem számít mennyi pénzed van, vagy hogy milyen híres vagy....továbbra is üresnek érzed majd magad.

Amit igazán keresel az a feltétlen szeretet, feltétlen elfogadás. Ez volt az a dolog amit születéskor megtagadtak tõled.

Barátaim, hadd ábrázoljak egy képet önök elõtt: ez egy átlagos amerikai nap: a 20 év alattiak korosztályából 6 követ el öngyilkosságot, 12 gyerek hal meg tûzharc miatt - ne feledjék ez egy nap, nem egy év. Háromszáz kilencven kilenc gyereket vesznek õrizetbe kábítószer használatért, 1.352 csecsemõnek tizenéves anya ad életet. Ez a világ egyik leggazdagabb és legfejlettebb országában történik

Igen, az én hazámban az erõszak járványa pusztít, amely egyik fejlett nemzetnél sem fordul elõ. Az amerikai fiatalok így fejezik ki fájdalmukat és dühüket.

De ne gondolják, hogy az Egyesült Királyságban nem jelentkezik ugyanez a fájdalom és harag.

Tanulmányok kimutatják, hogy minden órában három tizenéves okoz kárt magában, úgy hogy megvágják, leforrázzák testüket, vagy túladagolják magukat.

Ez az amit õk választanak, hogy megbírkózzanak a az elhanyagoltság fájdalmával és az érzelmi gyötrelemmel.

Britanniában a családok 20%-a egy évben csak egyszer ül le közös étkezéshez. Egy évben egyszer!

És mi a helyzet az idõigényes hagyományos estimese felolvasással?

Az 1980-as évek felmérései kimutatták, hogy azok a gyerekek, akiknek olvasnak sokkal jobban megy az írás-olvasás és kiemelkedõen jó a kifejezõkészségük.

És most, a brit gyerekek kevesebb, mint 33%-ának mesélnek 2 és 8 éves kora között rendszeresen.

Talán nem is szentelnek ennek olyan sok figyelmet addig, amig ki nem derül, hogy az õ szüleiknek 75%-ának meséltek ugyanebben az életkorban.

Világos, hogy nem kell megkérdeznünk, hogy honnan jön mindez a fájdalom, harag, erõszakos viselkedés. Magától értetõdõ, hogy a gyerekek harcolnak az elhanyagoltság , a közöny ellen és kiáltanak, csak hogy észrevegyék már õket.

Az USA-ban sok gyermekvédelmi társaság állítja, hogy egy átlagos évben gyermekek milliói vannak kitéve a rossz bánásmódnak, amely elhanyagoltság formájában jelentkezik.

Igen, elhanyagoltság. Gazdag családoknál, kiváltságos családoknál, ahol minden elektromos. Otthonokban, ahol a szülõk hazajönnek ugyan, de mégsincsenek igazán otthon, mert az agyuk, még a hivatalban van.

És a gyerekeik? Nos, õk beérik az érzelmi morzsákkal. És te sem kapsz többet a végtelen TV és video nézés, számítógépes játékok miatt.

Ezek a kemény, hideg számok - amelyek számomra megrázóak - meg kell hogy világítsák önökben miért szentelek olyan sok idõt és erõt annak, hogy a Heal The Kids kezdeményezés rendkívüli eredményeket érjen el.

Célunk egyszerû - a szülõ-gyermek kapcsolatok helyreállítása, ígéretének megújítása és hogy azoknak a gyerekeknek akik majd egyszer ezen a földön élnek utat mutason.

De mivelhogy ez az elsõ elõadásom és önök szívükbe fogadtak, úgy érzem mégtöbbet kell mondanom. Mindegyikünknek megvan a maga története és ebben az értelemben ez személyessé válik.

Azt mondják, hogy a gyermeknevelés olyan mint a tánc. Teszünk egy lépést és a másikat a gyerek tesz meg. Rájöttem, hogy a szülõk visszairányítása gyermekeikhez csak a történet egyik fele.

A másik felét a gyermekek felkészítése a szülõk újra elfogadására teszi ki.

Amikor nagyon fiatal voltam még, emlékszem volt egy kutyánk egy farkas és retriever keverék, Fekete Lánynak hívták.

Nem csak örzõ kutya volt, de egy megfélemlített, ideges állat is és csoda, hogy nem esett össze ahányszor egy teherauto elment mellettünk vagy vihar söpört végig Indianán. Húgom Janet és én sok szeretetet adtunk a kutyának de igazából sohasem szerezte vissza azt az emberekbe vetett bizalmat, amit elõzõ gazdája elvett tõle.

Tudtuk, hogy verték szegényt, de nem tudtuk mivel. De bármi volt is az, elég volt, hogy a kutyából kiölje a lelket.

Manapság nagyon sok gyerek úgy viselkedik, mint akit leszoktattak a szeretet igényérõl. Szüleik nem vigyáznak rájuk. Magukra hagyva védik függetlenségüket. Továbbléptek és hátrahagyták szüleiket.

Aztán ott vannak azok a szörnyû esetek amikor a gyerekek gyülöletet és haragot táplálnak szüleik iránt, hogy bármilyen közeledési kísérletet, amit szüleik tesznek, erélyesen utasítanak vissza.

Ezért kérem fel a világ minden gyermekét - kezdve ma este itt saját magunkkal -, hogy bocsássunk meg szüleinknek, ha úgy éreztük elhanyagltak minket. Bocsássunk meg nekik és tanítsuk meg õket újra szeretni.

Valószínüleg nem lepõdnek meg, ha azt mondom nem volt idilli gyermekkorom.

Apám és köztem lévõ feszültségek mind ismeretesek. Apám kemény ember és a fivéreimet és engem kiskorunktól kezdve erõs kézzel fogott, hogy a lehetõ legjobb elõadókká váljunk. Nagyon nehezére esett szeretetét kimutatnia felém. Soha nem mondta, hogy szeret. És soha nem dícsért meg igazán. Ha nagyszerû elõadást csináltam, csak annyit mondott: ez jó mûsor volt. És ha a mûsor csak jóra sikeredett, akkor nem mondott semmit. Feltett szándéka volt, hogy kereskedelmi sikert érjen el velünk. És abban õ több volt mint ügyes.

Apám menedzser-zseni volt és mi szakmai sikereinket nem kis részben annak köszönhettük, hogy olyan vaskézzel irányított minket.

Megtanított, hogyan legyek elõadómûvész és az irányítása alatt egy lépést sem téveszthettem el. De amit igazán akartam az egy Apa volt. Olyan apát akartam, aki kimutatja, hogy mennyire szeret. És az én apám soha nem tette ezt meg. Egyszer sem mondta"szeretlek" amikor mélyen a szemembe nézett és soha nem játszott velem. Nem lovagoltam a hátán, nem vívtunk egy párnacsatát sem vizibomba csatát.

De emlékszem egyszer - úgy négy éves lehettem -, amikor egy kisebb mulatság volt a városban és õ felvett és egy pónira ültetett. Ez egy apró gesztus volt, õ talán már nem is emlékszik rá. De ez emlék miatt különös helyet foglal el a szívemben. Mert a gyerekek számára az apró örömök, oly sokat jelentenek; számomra akkor ez jelentette a mindent.

Ez csak egyszer történt meg velem, de igazán jó érzés fogott el iránta és a világ iránt.

De most én magam is apa vagyok, és egyszer azon gondolkodtam, hogy vajon a saját gyerekeim Prince és Paris, hogyan fognak emlékezni arra, ahogy felnõttek.

Bizonyára szeretném, ha nem felejtenék el, hogy mindig velük akartam lenni, bárhová is mentem és hogyan próbáltam mindennél elõrébb helyezni õket.

De az õ életükben is vannak kihívások. Mert gyerekimet lesifotósok követik és nem mindig jöhetnek el velem egy parkba vagy moziba.

Szóval, döntéseim hogyan hatottak az õ fiatalságukra?

?Miért nem lehetett átlagos gyerekkorunk, mint a többi gyereknek?? És akkor imádkozni fogok, hogy gyerekeim a legjobbat feltételezzék rólam. Azt mondják majd: "a mi apánk megtett minden tõle telhetõt, hogy a legjobbat nyújtsa nekünk. Talán nem tökéletes de melegszívû és tisztességes ember, aki a világon a legtöbb szeretetet próbálta nekünk adni."

Remélem, hogy majd a jó dolgokat tartják szem elõtt, és az áldozatot amit szívesen hoztam értük, és nem sérelmezik azokat a dolgokat, amikben nem volt részük, vagy a hibákat amelyeket elkövettem és még el fogok követni a felnevelésük során.

Mivel mindannyian valakinek gyermekei vagyunk tudjuk, hogy legjobb akaratunk ellenére is követünk el hibákat. Mert ilyen az ember.

És amikor erre gondolok - hogy a gyerekeim remélem nem rosszul ítélnek meg és megbocsátják tökéletlenségemet - apámra gondolok és el kell ismernem, hogy valószínûleg szeretnie kellett engem.

Biztosan szeretett, tudom. Apró dolgok utaltak erre.

Kisgyerekként igazi édesszájú voltam - mint mindannyian. Kedvenc eledelem a a cukrozott fánk volt és apám tudta ezt.
Néhány hetente amikor reggel felkeltem a konyhapulton ott volt egy zacskó fánk - minden üzenet és magyarázat nélkül -csak a fánkok.

Néha arra gondoltam, hogy fenntmaradok éjjel és meglesem, ahogy otthagyja a fánkokat, mint a Télapó, de nem akartam megtörni a varázst attól félvén, hogy soha többé nem teszi meg.

Apámnak titokban kellet odatennie a zacskó fánkot, úgy hogy senki meg ne zavarhassa.

Félt az emberi érzelmektõl, sosem értette meg és sosem tudta mit kezdjen velük. De tudott a fánkról.

És amikor feltárom lelkem kapuját, újabb apró gesztusok jönnek elõ, bár nem tökéletesek, azt mutatják, hogy apám mindent megtett, amit tudott.

De ma este, ahelyett, hogy arra koncentrálnék mi az amit apám elmulasztott inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, amit megtett az õ sajátos módján.

Nem akarom tovább bírálni.

Apám délen nõtt fel egy nagyon szegény családban.
A világválság idõszakában nevelõdött, és az õ apja - aki a puszta létért küzdött - igen csekély ragaszkodást mutatott családja iránt és apámat valamint testvéreit vaskézzel nevelte.

Ki tudja elképzelni, milyen szegény feketeként felnõni Délen, méltatlanul, reményvesztetten, küzdve azért, hogy ember váljék belõle egy olyan világban amely alsóbbrendûnek tartotta apámat.

Én voltam az elsõ fekete elõadó, akinek számát lejátszotta az MTV és emlékszem, hogy ez amilyen nagy szó volt annakidején. A 80-as években!

Apám Indianaba ment és népes családja lett, hosszú órákat robotolt az acélgyárban, olyan munkát végzett, amely kiöli az ember lelkét, csakhogy eltarthassa családját.

Hát csoda, hogy nem tudta kifejezésre juttatni érzelmeit? Van abban bármi rejtély, hogy szívét megkeményítette, hogy érzelmi gátakat épített?
És mindnek elõtt, mi csodálkozni való van azon, hogy fiait oly keményen irányította az elõadói sikerek felé, hogy megvédje õket attól, amit õ már ismert? Méltóság nélkül és nyomorban élni.

Kezdtem rájönni, hogy apám szigorúsága a szeretet egy kevésbé tökéletes kifejezési módja, de minden bizonnyal a szereteté. Megdolgoztatott, mert szeretett. Mert nem akarta, hogy bárki ember fia lenézze a gyerekeit.

És most, idõvel áldást érzek. A harag helyén felmentést, bosszú helyett megbékélést leltem. És kezdeti haragom lassan átadta helyét a megbocsátásnak.

Majdnem egy évtizeddel ezelõtt hoztam létre a Heal The World alapítványt. A neve azt tükrözi, ami akkoriban bennem élt.

Nem tudtam - késõbb Shmuley mutatott rá - hogy az a két szó képezi az Ótestamentum jövendöleséének sarokkövét.

Igazán hiszek abban, hogy meg tudjuk gyógyítani ezt a világot, melyet napjainkban háborúk és népírtások pusztítanak?

Igazán hiszek abban, hogy meggyógyíthatjuk gyermekeinket, ugyanazokat a gyerekeket, akik fegyverrel mennek az iskolába, gyûlölik és lelövik iskolatársaikat, mint az Kolumbiában is történt? Vagy azokat a srácokat, akik képesek agyonverni védtelen kisgyerekeket, mint azt Jamie Bulger szumoró esete is mutatja?

Természetesen hiszek benne, különben nem lennék itt ma este.

De a megbocsátással kell kezdeni, mert ahhoz, hogy a világot meggyógyíthassuk, elõször magunkat kell meggyógyítani. És hogy a gyerekeket meggyógyíthassuk a gyerekeket, elõször a bennünk élõ gyermeket kell meggyógyítani.

Mint felnõtt és mint szülõ rájöttem, hogy nem lehet teljes emberi létem, és nem lehetek alkalmas a feltétel nélkül szeretni, amig gyermekkorom megmaradt kísérteteivel szembe nem nézek.

És ez az amit kérek ma este mindannyiuktól. Éljenek az ötödik Parancsolatnak megfelelõen. Tiszteljék, meg szüliket azzal, hogy nem ítélik el õket. Tételezzék fel róluk a legjobbat.

Ezért akarok apámnak megbocsátani és abbahagyni az õ megítélését. Meg akarok bocsátani apámnak, mert apát akarok, és ez az egy van belõle. Szeretném megszüntetni a vállamat terhelõ múlt súlyát megszüntetni és életem további éveiben felszabadultan szeretnék új kapcsolatot létrehozni apámmal, a múlt kísértetei nélkül.

Egy gyûlölettel teli világban mernünk kell....-......................................................
Egy haraggal teli világban mernünk kell vígasztalni.
Egy kétségbeeséssel teli világban mernünk kell álmodni.
És egy bizonytalansággal teli világban mernünk kell hinni.

Mindazoktól akik ma este úgy érzik, hogy szüleik cserbenhagyták õket azt kérem, hogy engedjék el csalódottságukat. Mindazoktól akik úgy érzik édesanyjuk, vagy édesapjuk becsapta öket, azt kérem ne csapják be tovább magukat. És azoktól, akik úgy érzik elhagynák szüleiket, azt kérem ne tegyék, inkább nyújtsanak kezet nekik.

Kérem Önöket, kérem magamat, hogy adjuk szüleinknek a feltétlen szeretet ajándékát, és talán megtanulnak tõlünk a gyerekeiktõl szeretni. Így a szeretet végleg visszakerül egy sivár és magányos világba.

Shmuley egyszer említett egy Bibliai igazságot, amely szerint az új világ és új idõ akkor jön el amikor" a szülõk szívei meggyógyúlnak gyermekeik szívei által".

Barátaim, mi vagyunk az a világ, mi vagyunk azok a gyermekek.

Mahatma Gandhi azt mondta: " A gyenge soha nem tud megbocsátani. A megbocsátás az erõsek tulajdonsága".

Ma este legyenek erõsek. Emelkedjenek fel a legnagyszrûbb kihíváshoz: állítsák helyre az õsi kötelékeket.

Mindannyiunknak túl kell lépnie gyerekkori megrázkódatatásain, akármilyen hatással legyenek is azok jelenlegi életünkre. Jesse Jackson szavaival élve bocsássunk meg egymásnak, váltsuk meg egymást és lépjünk tovább.

A megbocsátásra való felhívás nem azt jelenti, hogy itt világvége, hanem azt, hogy ez lehet a kezdete egy új, boldogabb életnek s több ezer szülõ-gyerek kapcsolat változhat meg jó irányba.

És így hölgyeim és uraim hittel, örömmel és izgatottan fejezem be ma esti elõadásomat.

Mostantól kezdve új dalnak kell felcsendülnie.

Hagyjuk, hogy ez a dal a gyermekek nevetésének hangja legyen.
Hagyjuk, hogy ez a dal a gyerekek játékának hangja legyen
Hagyjuk, hogy ez a dal a gyerekek énekének hangja legyen
És hagyjuk, hogy ez a dal a szülõi odafigyelés hangja legyen

Együtt létrehozhatjuk a szívek szimfóniáját, rácsodálkozva gyermekeinkre és a szeretet szépségében fürödve.
Gyógyítsuk meg a világot és tüntessük el a fájdalmát.

És együtt gyönyörû zenét hozunk létre.

Isten áldja meg Önöket."